Zeffer - Horváth
Hét fekete vámpír

Csontos ujjak markolják a napot.

Húzza mind lefelé.

Fáradt vére égre, földre csorog.

Sűrű, fekete lé.

Útnak dőlve, lépek, ahogy tudok.

Körülöttem csattog a szél.

Az éjjel éhes. Könnyű préda vagyok,

ugyanúgy, mint mind, ami él.

Ha jönnek már, nincs menekülés.

A sziklafal és a vaskerítés mind kevés.

Hét fekete vámpír

szép véremre jár.

Nem fáj. Nem fáj.

Hét fekete démon

szívem harapja már.

Nem fáj. Nem fáj.

Belehalok, mégse fáj.

Árva lélek - suttogják a papok -,

csússz a térdeiden.

Ők sem értik, máshol van a titok,

én is azt keresem.

Félek már, hogy nincs kegyelem.

Csak marakodnak a bűneimen.

Értem sosem.

Hét fekete vámpír

szép véremre jár.

Nem fáj. Nem fáj.

Hét fekete démon

szívem harapja már.

Nem fáj. Nem fáj.

Többé sohasem fáj.